Sokat gondolkodtam (HUN_Blackice a cikk szerzője – a szerkesztő) az alábbi szösszeneten és az az érzésem, hogy erősen megosztó kérdéseket fogok feszegetni, az is elképzelhető, hogy belemászok egyesek lelkivilágába. Kérem a feldühödött trófeavadászokat, ne fejezzék le a plüssmacimat, ő nem tehet semmiről.

Miről is lesz szó ebben a kis írásban? Arról, hogy mi a fontosabb a játékélmény, vagy a trófea. Maga a megfogalmazás nem pontos, mivel a kérdés arra irányul meddig játszunk egy játékkal, illetve, miért játszunk egy játékkal, azért, mert érdekes, szeretjük és jó játszani, vagy tulajdonképpen mindegy milyen a játék, a lényeg, hogy meglegyen a platina trófea. Illetve jogosan lehetünk-e büszkék egy-egy platina trófeára?!

Sok-sok évvel ezelőtt egy messzi-messzi galaxisban a játékvilág még erősen másképp nézett ki, nem voltak trófeák, eredményeinket kizárólag pontokban mérték és bizony ezekkel a pontokkal sem lehetett sokszor hitelt érdemlően dicsekedni, mivel ezeket a pontokat egy-egy játék, játékgép kizárólag annak kikapcsolásáig jegyezte meg eredményeinket és kamerásmobil sem volt még, szóval lefotózni sem volt egyszerű (abba most nem mennék bele, hogy akkoriban papíralapú fotók voltak és hát ha le is fotóztuk, akkor is expressz előhívással leghamarabb másnapra jöttek meg a fotók és a filmek ára sem arra volt belőve, hogy mindent kattintgassunk, oké volt Polaroid gép, de ahhoz már csak a TSZ elnök tudott filmet venni mert aranyárban mérték), így vagy összejöttünk és úgy játszottunk (igen a multiplayer akkoriban erősen egy helyiségre korlátozódott) vagy csak volt velünk egy pártatlan arc, nevezzük Bélának aki feljegyezte eredményinket és azokat valós adatként tárolta pár másik haverunk eredményeivel együtt. Persze Béla sem volt megbízható adathordozó, mivel pár G.I. Joe-val vagy pár pofonnal átlehetett írni a memóriáját. Aztán változott a világ és jöttek azok a hardware-ek, melyek már megjegyezték eredményeinket és eljutottunk napjainkhoz amikor már sokszor nem látunk pontokat, köridőket, pusztán trófeáink bizonyítják eredményeinket. Erősen lerövidítettem a történelmet, sokminden kimaradt, de a lényeg ennyi.
S most jön a kérdés, ami sokaknál kiveri a biztosítékot, a platina trófea valóban a mi teljesítményünket tükrözi?

Vegyük Gézát, Géza platinavadász. 300 Platina trófea sorakozik virtuális vitrinjében. Amit elkezd annak platina lesz a vége. Youtube és walktrough oldalak százai vannak be könyvjelzőzve nála, ha elakad, kattint és már halad is tovább, nincs mi megállítsa. Játékválasztásainál is szerepet játszik, hogy milyen nehéz trófeái vannak egy játéknak.
Vegyük Józsit, Józsi is platinavadász, 25 platinája van, nem minden lesz platina a végén, viszont nem használ semmilyen segédeszközt, ha elakad akkor harcol, küzd, próbálkozik, míg eredménye nem lesz a befektetett energiának. Bizony van, hogy nem sikerül a Platinumot megszerezni, de minden eredmény az ő eredménye. Játékválasztását nem befolyásolja semmi.
Aztán itt van Gyula, Gyula szeret játszani, nem mozgatják meg a trófeák, örül, ha egy kettő lepottyan, sőt néha van, hogy kitűz maga elé egy cél trófeát és arra hajt, de nem álmodozik Platinákról. Játékait nem

Persze sokféle játékos van még. De most vegyük csak őket. Sok platinavadász ugye azt mondja csillió platinám van, ilyen Géza. Oké, miért ne lehetne, de a platinákhoz vezető úton igénybe vett segítség (youtube, leírás) okán valóban az ő eredményeit tükrözi az adott platinum? Sokszor már nem is élvezi igazán a játékot, de azt nem engedheti meg, hogy a játéklistáján olyan is szerepeljen, ami nem 100%-os. Mi nagyobb érték, a kevesebb trófea úgy, hogy azokat valóban a magunk örömére, mi magunk értük el vagy az, amit egy-egy youtuber kikapart mi pedig követve a lépéseit találjuk meg a 100 aranytojást, kismacskát, krumplit, stb. Hiszen azok már nem feltétlenül a mi eredményeink, persze mi csináltuk meg (ugyan nem gondolkoztunk rajta 10 percet sem), de valamit elhagytunk közben még pedig a felfedezés örömét, ami a játékélmény egy része. Vagy ott van ugye Józsi, Józsinál megvan a felfedezés öröme, persze nem annyira tud vagánykodni, de minden platinájáért vért izzadt, minden trófea a sajátja. Gyula pedig nem igazán megy ebbe bele. Ő élvezi a játékot.

Az érdekessége a dolognak, hogy minden játékos úgy kezdi, hogy élvezi a játékot. Mikor először fog az ember kontrollert akkor nem az érdekli, hogy milyen trófeák vannak benne és milyen nehezek, hanem hogy mit kell csinálni, és beleveti magát a játékba és élvezi annak minden percét. Aztán valami megváltozik és lesz, akinek már nem elég ennyi. Vajon a trófeák utáni hajsza is csak a magamutogatás egy fajtája, ahol ugyan nincsenek likeok, vagy kis szívecskék, viszont a Platina az, ami mindenkinél különbé tesz minket, amivel fel lehet vágni egy státusz amivel másik fölé emelkedhetünk? S az jobb játékos aki mindenáron megszerzi a 100%-os trófeákat?
Érdekes téma ez és szerintem sokáig lehetne boncolgatni, (van még pár ilyenem, lehet indítok egy “Boncoló” rovatot – inkább keress valami szofisztikáltabb rovat címet kérlek – a szerkesztő) az érdekessége az, hogy igazából csak kérdések fogalmazódnak meg bennem ezzel a témával kapcsolatban. Szóval a válaszokat tőletek várom.

Nektek mi a véleményetek?