A FromSoftware kiadó játékai hallatán két reakció várható egy átlagos gamertől: vagy a kihívás végett érzett öröm, hogy végre egy játék, ami megizzaszt, vagy gyomorgörcs, hogy megint órákig fog tartani megölni az első bosst (vagy az első pár ellenséges NPC-t). Bizonyára Ti is hallottatok már a Dark Souls játékokról, vagy a PS4 exkluzív Bloodborne-ről (ami jelenleg, a Spring Sale keretein belül akciós, részletekért klikk ide), illetve ezeknek a játékoknak a nehézségéről. A megjelenés napján vettem a kezembe a játékot, bárcsak azt mondhatnám, hogy már végeztem vele… mégis egy kiváló játékról lesz most szó, függetlenül a kihívástól. Nézzük meg, hogy idén melyik játék miatt fogunk új kontrollert venni!

A Sekiro: Shadow Die Twice egy akció-szerepjáték, TPS nézettel, ahogy a gyártó korábbi játékai is. Sok más elem is megmaradt: maga a világ hasonlóan „szürke”: a színek fakóbbak, kicsit borongós minden körülöttünk, ezzel is megadva az alaphangulatot. A 16. század Japánjában találjuk magunkat, ahol a prológus közben szétszednek minket, feltámadunk, és elindulunk mesterünk megmentésére, de befigyel egy kis bosszúvágy is ellenségeinkkel szemben. A világ nagyon jól hozza a Japán hangulatot, illetve egy kis misztikum is akad, de csak éppen annyi, amitől még shinobi marad főhősünk. Ahogy már írtam, a játék nehéz, ez nem az a cím, amit meló után pihenésként elővesz az ember. Akkor mi adja a motivációt? Ez egyszerű, a néha 10-15-20 vagy még több halál után legyőzni az adott NPC-t akkora örömmel ér fel, mint semmi más. Nincs easy mód, nincs storytelling fokozat, ez a játék többször porba alázza a játékost, és mégis, az idei év eddigi legjobb címe. Félreértés ne essék: ez nem egy következő Dark Souls vagy egy 2. Bloodborne játék (pedig kétségtelen, hogy annak is lett volna sikere), a fejlesztők a már bevált elemeken túl új és új lehetőségeket biztosító mechanikákat hozott a játék magával.

A shinobi célok

A játék történet szempontjából átlagos szintet hoz. Hősünk, Sekiro, vagy a játék során csak Wolf-nak becézett magányos harcos, már bőven képzésünkön túl vagyunk. Egyetlen célunk Kuro, az örökös megóvása minden ártalmastól: a prológus is ide dob minket, meg kell mentenünk a herceget. Ugyan sikerül is találkoznunk vele, illetve ki is jutunk az első erődből, de ezután egyből, egy teljesen esélytelen harc során meghalunk, illetve bukjuk a bal karunkat is (ne aggódjon senki, nem ez lesz az utolsó halál a játékban). Ezután egy pap mellett ébredünk, aki elmondja, hogy még nem jött el az ideje a halálunknak, dolgunk van még, így visszatértünk, illetve amég nem voltunk magunknál, kaptunk egy új bal kezet, mely egy nagyobb szerszámosládával ér fel funkciók szempontjából. Ezután elindulunk hősünkkel, hogy újra megmentsük Kurot, mely nem könnyű feladat. Bejárunk majd erdőket, erődöket, templomokat, föld alatti területeket. A sztori végén 4 befejezés vár a játékosokra, melyeket különböző ellenfelek megölésével illetve gyűjtögetéssel érhetünk el.

Mi változott a Dark Souls játékokhoz képest? A prológusban is több beszéd van mint a Dark Souls 1. részében.  A történet során több visszaemlékezés, párbeszéd vár ránk, ismertetik velünk a történet alakulását, sokkal jobban elénk tolják, hogy mit miért csinálunk, a hősünk kicsoda, és hogy mi történik körülöttünk a világban. Ez hatalmas plusz a történetkedvelőknek!

Én, a kard, és a balkar

A Sekiro igazán nagy újdonságát a harcrendszere hozta. A játék nagy részén emberekkel fogunk harcolni, és javarészt a kardunkkal (illetve annak különböző skilljeivel), de mielőtt ez tovább részletezném, nézzük meg a 0. lehetőségünket. Majdnem minden harc előtt lehetőségünk van felmérni a területeket, és az ellenfeleket rejtett helyről, egyesével, egy csapással megölni (a gyengébbeket természetesen). A bal kezünkben lévő kilőhető horoggal már-már pókemberszerű mozgással járhatjuk körbe az adott termék részeit, így tudunk ellenfeleink mögé-alá-fölé kerülni. Ha valakinek a tetőn való ugrálás nem a kenyere, a földről is megközelíthetünk bárkit, ugyanis bevezetésre került a lopakodás, mint mechanizmus: a fűből is meglephetjük ellenfeleinket. Természetesen arra is van lehetőségünk, hogy befussunk a nagykapun, és ráromboljunk 4 enemyre egyszerre, csak ez nem biztos, hogy a könnyebb út lesz, embere válogatja. Nekem könnyebb volt egyesével leszednem őket, persze ez is borult 2-3 enemynél, de egyet, esetleg kettőt mindig ki tudtam szedni az ellenfelek közül, könnyen.

Ezután következik a kardharc, mely elsőre sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint az elődök harcrendszere. A Souls gamekben elgurultam, majd akkorát ütöttem a kétkezes kardommal hogy a fal adta az ellenek a másikat (kis túlzással), és kb a dodgeokkal minden megkerülhető volt. Wolf alapvetően egy jó shinobi, nagyon gyors, mobilis, de ez nem mindig elég. Ki tudunk térni a támadások elől, tudjuk kardunkkal blokkolni a beérkező csapásokat (bizonyos mértékig), illetve az ugrás is nagy segítségünkre lesz az életben maradáshoz. Ha ütközünk egy ellenféllel, az első kardcsapás után megjelenik egy posture nevű mérce, ezt ütésekkel tudjuk növelni: ha betelik, megjelenik egy piros pont az ellenségünkön, mely annak a jele, hogy most egy ütéssel végezhetünk vele (vannak ellenfelek, mini bossok és bossok akiket nem ilyen egyszerű kivégezni illetve több kivégzésre van szükség a halálukhoz). Miután hozzászokik az ember a védekezés-támadás-védekezés sorozatok jóval egyszerűbbek lesznek, egyszerűbbek, mint egy Souls játékban  – csak meg kell szokni.

Itt azonban még nem merülnek ki a harcok: a sárkányvérnek hála fel tudunk támadni a halálból (fejlesztések után többször is) a harc során. Fél HP-val éledünk fel, de ez jó lehetőség egy harcot befejezni, vagy elmenekülni. A halállal pénzt és XP-t vesztünk, szóval érdemes kihasználni a menekülést is, ha problémába ütközünk, alapvetően bal kezünknek köszönhetően ez nem okoz problémát.

Ó Japán, Te csodás

A játék alapvetően sötét, borongós, nincsenek élénk színek, mégis lenyügöző az egész világ. Magával ragadó, nagyon jól visszaadja a Japán világot (gondolom), fűszerezi a misztikumot a valós történelmi vonásokkal, éppen annyira, hogy az elegendő legyen a játékosok számára. Akciójátékokhoz híven van egy fix vonal, amin végigvezet a játék, de ez a vonal elég „széles”: bőven van lehetőségünk az erődökben felfedezni, és van is mit megtalálni! A pályákon vannak pihenőpontok is, ahol menteni tudunk, skillpontokat szétosztani, fast travel segítségével utazni, és a készleteinket is feltölthetjük itt. Ezek gyakoribbak, mint a Souls játékokban a kis tábortüzek, ez is plusz a játékban. 30-35 órát tuti bele lehet pakolni a játékba.

Összességében a grafika szépre sikerült, és kijelenthető, hogy kb. bugok nélkül érkezett a játék, nem estem ki sem a textúrából, nem volt senki ronda, szóval a helyén volt a játék. Amin lehetne finomítani, talán az ellenfelek targetolása, sokszor azért haltam meg, mert épp a levegőt vagdostam fel.

Összegzés

A Sekiro: Shadow Die Twice egy nagyon sok kihívást rejtegető, mégis vérfrissítő souls játék, amire szükség volt a hardcore gamereknek. A játékmenet során nem csak a főhős, de a játékos is megtanul bánni a karddal a billentyűzeten keresztül. A műfajt sokkal szebbé tette a játék, tökéletesítette azt, így csak elismerően tudunk nyilatkozni a From Software legújabb játékáról. Ha szereted a kihívásokat, mindenképp érdemes beruházni a játékra, csak ajánlani tudom.

Ha tetszett a bejegyzésünk, a reklámra való kattintással tudsz minket támogatni! Köszönjük ;)!